Szemelvény a dolgozatokból

 

 

Forradalmi történetek – 1989 a családi emlékezetben

 

A beküldött pályamunkákból összeállított válogatás ezúttal nem a kiérdemelt helyezések szerinti rangsort tükrözi, hanem mozaikszerűen épül fel a kiválasztott részletekből, hogy sokszínű képet nyújtson a forradalom napjairól, s egyszersmind a pályázók kreativitásáról.

Forradalmi történet -- Interjú Farkas Piroskával -- A forradalom tiszteletére -- Ahogy édesapám megélte a forradalmat -- Egy pap vallomásai -- Az 1989-es forradalom egy rendőr szemével -- Interjú Szuhanek Györggyel -- Forradalom lélekben és hazában. Egy anonim személy vallomásai

Az összeállítás letölthető pdf formátumban itt:

download pdf

 

 

 

Virginás Tar Ágnes - Bartók Béla Elméleti Líceum, Temesvár, IX. osztály

Forradalmi történet

Több tízezer azoknak a száma, akik részt vettek az 1989-es forradalomban, mind Temesváron, mind bárhol máshol, de kétlem, hogy lenne olyan személy, akiben ne hagyott volna mély nyomokat ez az esemény. Minden érintett családban fennmaradtak történetek, emlékezések, amelyek talán a felejtéssel és elmúlással együtt lassan teljesen eltűnhetnek. Történetek hősökről, megdöbbentő helyzetekről, brutális cselekedetekről, melyeknek meghallgató fülekre kell találniuk ahhoz, hogy tovább éljenek.
Az én szüleim 28, 29 éves fiatalok voltak abban az időben, és habár előtte mindketten Temesváron éltek, mint egyetemi végzősöknek kötelező volt az első három munkaévet az egyetemről kihelyezett munkahelyen eltölteni, amennyiben szerették volna megtartani a diplomájukat, és Temesvár zárt város lévén Resica tűnt a legoptimálisabb munkahelyi alkalmatosságot nyújtó városnak. Mint ahogy várható volt, a költözés nem számított egy leányálomnak: „Kicsit a mélyvízbe dobva éreztük magunkat, ketten egyedül egy idegen városban, 100 és 400 km-re a szüleinktől, egy két és fél éves kisgyermekkel és terhesen. A Govândari negyedben laktunk, mint a legtöbb utóbbi években odakerült diplomás. Mindketten fiatal, kezdő mérnökök voltunk, és váltásban dolgoztunk, hogy a gyerekre felügyelni tudjunk, de így is a déli lefektetés után kénytelenek voltunk egyedül hagyni őt egy órára.”  Anyagiak szempontjából mégsem az ő helyzetük számított a legelkeserítőbbnek, hiszen akkor egy lakás, jövedelmező munkahely, hogy volt mit az asztalra tenni, igencsak értékelendő jólétnek számított.
Ám az egyik nap eseményei, amely ugyanolyan átlagos hétköznapnak indult, mint bármelyik másik, hirtelen váratlan fordulatot vettek, és úgy felbolygatták mindenki gondolkodásmódját, hogy az emberek titkolt vágyai egyszeriből egy titkolt lépéssel közelebb jutottak a kivitelezéshez. „Egyik nap megrökönyödve hallottuk a Kossuth rádióból, hogy Temesváron Tőkés László parókiája körül kirobbant egy ellenállási mozgalom, és lövöldözésekről is szó esett. A számítóközpontban, ahol dolgoztam, én voltam az egyedüli magyar, és én fordítottam a kollégáknak a rádióban mondottakat. A párttitkár időnként szétrebbentette a készülék köré gyűlteket, de látszott rajta, hogy nagyon meg van ijedve, és nem mer határozottan fellépni.”
„Hihetetlen volt, hogy ez az esemény bekövetkezett, vagy egyáltalán az, hogy egy kisebb embercsoport ily módon ellen mert állni, és ez az apró szikra egy városi, majd országos szintű tüzet tudott gyújtani, mely annyi mindent felégetett maga után.” A pszichikai nyomás és a megfélemlítés olyan mértékű volt, hogy bár titokban mindenki remélte, hogy egyszer bekövetkezik a rendszerváltás, a konkrét helyzetet megélve mégis annyira lehetetlennek és valószínűtlennek tűnt, hogy az embereknek idő kellett, míg felfogták és feldolgozták, hogy mi is van készülődőben körülöttük.
„Néhány napra rá, egy déli órában szólítottak ki a kollégák az erkélyre, amikor láthattam, hogy a Govândari negyed, vagyis az új város felől több száz ember, talán több ezerből álló tömeg közeledik a régi város felé. Útjuk pont a számítóközpont előtt vezetett el, így tisztán hallhattuk a Ceauşescu és a kommunizmus elleni kiáltásokat.” Ezek után az események egyre kisebb időkülönbségekkel következtek egymás után, és ekkor már tagadhatatlan volt a nyugtalanító érzés, mely mindenkinek azt sugallta, hogy bármit hoz magával a másnap, annak úgy győzedelmes, mint tragikus kimenetele is lehet. „Estére számos próbálkozás után ugyan, de sikerült telefonon beszélni a temesvári rokonnal, akik biztosítottak mindannyiuk jólléte felől, a magyarországi rádió viszont lövöldözésekről számolt be.” Információkat csak a Kossuth rádióból, esténként a Szabad Európa rádióból hallhattak az emberek, néhányan temesvári rokontól, a román sajtó ellenben említést sem tett a rendszer ellenes lázongásokról. A módszer, a tettetés, hogy az állam tudomást sem vesz a tényekről távolról sem megnyugtató érzéseket keltett, hiszen nem lehetett tudni, melyik nap jelenik meg a katonaság, tankokkal, megtorló szándékkal, esetleg minden módszert bevető parancsot teljesítve. „Ekkor már hírek keringtek  arról, hogy voltak haláláldozatok a városban is, hogy a kaszárnya körül lövöldözés vette kezdetét. Egyesek azt állították, hogy belőttek lakásokba is, és hogy egy rossz helyre tévedt, ablakon érkező golyó egy ártatlan, ágyában alvó kisgyermekkel végzett.”
Az elkövetkező estéken már tömören zengett a közelebbi hangzású pisztolyhangok sorozata is , viszont mindenki tudatlan volt a lövöldözők kilétével, cselekedeteik okával és az áldozatokkal kapcsolatban, hogy ki kit lő, és miért. Az a lakás, melyben szüleim laktak, az egyik legelőnytelenebb helyen feküdt. Az utolsó tömbház lévén az utcasarkon, a főutca felé néző földszinti ablakokkal, kámforrá változtatta a biztonság és védelem fogalmát azokban az órákban. „Ijedtségünkben elbarikádoztuk a hálószoba ablakait, a gyermek kiságyát betoltuk a fal mellé és egy szekrényt helyeztünk eléje, mi pedig a földön aludtunk, és amikor csak tehettük, az előszobában tartózkodtunk, mivel az volt az egyetlen helyiség a lakásból, amelyiknek nem volt ablaka.”
A karánsebesi út bal oldalán fekvő domb közelében lakók egy szürkületkor közeli repülő- vagy helikopterzúgásra lettek figyelmesek. „Ahogy kinéztünk az ablakon megrökönyödve néztük végig, ahogy négy ejtőernyős ereszkedik alá a lakásunkkal szemben fekvő domb mögé.” A bizonytalanság a tetőfokát érte el, az emberek között már szörnyűbbnél szörnyűbb hírek keringtek halottakról, kommandó szerű öltözetben felbukkanó furcsa alakokról a városban, eltűnt holttestekről. A hírek ámulatba ejtő csapásként sújtottak az emberekre, s egyre nehezebben tettek különbséget aközött, hogy mit higgyenek és mit zárjanak ki a gondolataikból. Az sem volt már kibeszéletlen titok, hogy a titkosszolgálat eltűnteti az őt veszélyeztető titkos aktákat és iratokat, hogy egyes tagok, akik hozzáférhettek a  pártkantin  javaihoz, megszedve magukat menekülnek, egyre nyilvánvalóbb volt, hogy a magukat veszélyben érzők mihamarabb próbálnak elevezni a süllyedő hajóról.
Éjszakánként tovább folytatódtak a teljes homályba burkolózó lövöldözések. Az utcákat és tereket csak néhány halványan pislákoló utcalámpa töltötte be fénnyel, és nem egyszer fordult elő a lakásokban is az árammegszakadás. Ahogy múlt az idő, napközben is egyre kevesebb embert lehetet látni az utcákon, épp még a munkahelyükre eljártak a dolgozók, viszont mindenki féltette a családját, a városi zsibaj és életkedv színvonala  maradéktalanul megapadt. „Nem tudtunk nyugodni a gondolattól, hogy a mellettünk levő benzinkút ilyen körülmények között bármikor felrobbanhat, és még mindig  teljesen védtelennek érezve magunkat a lakásunkban, egy hirtelen döntés során néhány napra egy barátunkhoz költöztünk. Reményeink ellenére a biztonságérzetet keltő környezet és a barátainktól kapott szíves fogadtatás sem tette nyugodtabbá az éjszakákat. A katonai bázis felől hallatszó folytonos gépfegyverropogás mind a zaj, mind az ijedtség okából kifolyólag kiverte az álmot a szemünkből.” Természetesen a helyszínen történtek részleteit mai napig teljes homály fedi.
A történtek éjjelét követő reggelen a resicaiak értesülhettek róla, hogy Temesváron már győzött a forradalom, és bejelentették a temesvári katonaság érkezését is, akik az újra virágzó remények szerint rendet teremtenek a városban. „Hamarosan meg is érkeztek eget rengető zajjal a repülők, körülbombázva a katonaegység körüli erdőrészt, egyes feltevések szerint az egység kommandós támadásoktól való megmentésének érdekében.” Egymást követik az egész teret zajjal betöltő robbanások, bombák csapódnak a földbe, majd hirtelen mindez csenddé válik, s a por gomolygása utal egyedül a élet haladására.
Úgy tűnt, a forradalom véget ért, és az emberek reménykedtek benne, hogy visszaáll a béke. Habár tudható volt, hogy Bukarestben is kitört és még tart a forradalom, a városban viszonylag elcsendesedtek az események. „Egyik délután, miközben épp a harmadik emeleti szomszédnál néztünk egy német sorozatot, hirtelen megszakadt az adás, és mint ahogy annyi dokumentumban és könyvben olvashatjuk, rövid adásszünet után a képernyőn felismerhettük Ion Caramitru színész és Mircea Dinescu költő alakját, puskás katonákkal a hátuk mögött, bejelentve Ceauşescu szökését és a népi felkelés győzelmét. Pillanatok alatt mindenkin eufórikus öröm tört ki, az emberek kirohantak a házakból, „Victorie!” kiáltásokat hallattak, „A plecat Ceuşescu!”. Annyira önfeledt volt az öröm, mely mindenkin erőt vett, hogy hirtelen megfeledkezve hét hónapos terhességemről ölembe kaptam a közel három éves kisfiamat és rohantam ki az utcára az őrjöngő emberek közé, folyamatosan kiabálva, hogy győztünk.” Az emberekben megszűnt a feszültség, a rettegés a kommunista erők megtorlásától. Hiába keringtek hírek Ceauşescu kinti erőkkel való visszatéréséről, miszerint arab terrorista iskolákban kiképzett árva gyerekekből álló kommandós csoportjai vannak, az eddig még gondolatban is elképzelhetetlen vágyak teljesülésének vigasztaló ereje túlszárnyalt minden nemű ellentmondást.
Mindenezek után még hónapokig jelentek meg az újságokban cikkek, képek a kommunizmus áldozatairól, kínzókamrákról, újabb és újabb eddig titokban tartott iratok és események felszínre hozásáról, nem telt sok időbe, míg az emberek társadalmi gondolkodásmódja változásnak indult. A győztes események mindenkiben felébresztették a remény lángját, hogy jobbra fordul majd az ország sorsa, és habár a közeszme azzal is tisztában volt, hogy lesz egy talán meglehetősen nehéz és megpróbáltatásokkal teli átmeneti időszak, senki el nem hitte volna akkor, hogy ez tíz évig is elhúzódik.
Mint minden kezdet előtt, magasra kell tenni a lécet a célokat tekintve. Ha nem is válnak mind valóra az álmok, a forradalom legfontosabb győzelme a szabadság megnyerése volt. „Azt tartottam akkor és most is, hogy a győzelem kézzelfogható nyereségei mellett, mint a szabad sajtó, cenzúrázatlan beszéd és cselekedetek, amellett, hogy megszűnt mindennemű gyanúsítgatás, megfélemlítések, zsarolások, kötöttségek, amellett, hogy hazatérhettünk Temesvárra, az esemény legkiemelkedőbb eredménye az, hogy valóban megtörtént, amiről addig álmodni is lehetetlen volt: visszakaptuk a személyes szabadságunkat. Élhetnénk bármilyen időket, anyagi bőségben, vagy teljes nélkülözésben, soha nem kívánnám vissza az elnyomásnak azt az érzését, hiszen a felszabadultság, az a pszichés terrortól való mentesülés, az a szabadság, melyet most élvezhetünk, olyan felmérhetetlen értékű kincsek, melyeket talán nem is tudunk értékelni, csak ha megtanultunk élni és boldogulni a hiányukban is.”

back arrow

 

 

Farkas Márta - Bartók Béla Elméleti Líceum, Temesvár, X. osztály

Interjú Farkas Piroskával

- Ha a '89-es forradalomról hall, mi jut eszébe?
- Egy szóban: fellángolás, sok vágy be nem teljesülése.
- A forradalom idején hol dolgozott?
- Egy mezőgazdasági vállalatnál, aminek Comtim volt a neve. Ez egy mezőgazdasági farm volt a városon kívül, ahol többnyire állattenyésztéssel foglalkoztunk, háziszárnyasokat, tyúkokat, csirkéket és nyulakat tenyésztettünk.
- A vállalaton belül voltak tüntetések?
- Nem lehet mondani, hogy volt tüntetés. Voltak személyek, akik voltak tüntetni. Nem lehetett a farmon belül. A mi vállalatunktól nem lehetett kivonulni úgy, hogy mindent otthagyunk, bezárjuk a vállalatot és elmegyünk, mivel állatokról volt szó, és azokat éhen nem lehetett otthagyni.[…] Útközben sok veszélynek tettük ki magunkat míg munkába értünk. Lövöldöztek a buszra, autóra, bármire. Ha villamossal mentünk, ellenőrzések voltak, mert akkora volt a zűrzavar, hogy senki nem értette, hogy mi történik, ki- és mitől kell tartani. Azt ellenőrizték, hogy nincs-e fegyver vagy más ártalmas anyag nálunk, mindenki gyanús volt mindenkinek. Olyasmit beszéltek, hogy terroristák vannak beépülve az emberek közé és olyan állapot volt, hogy talán mindenki tartott mindenkitől, viszont félni nem félt senki. Valahogy nem volt az a félelem, hogy ne merjünk kimenni az utcára vagy ilyen dolgok. Egyszerűen mentek a tankok az utcán, mikor mentünk munkába. Tőlünk nem messze lövöldözés volt, mellettünk elsuhant egy golyó, de senkiben nem merült fel az, hogy „most hazarohanok, mert félek”.[...]
- Melyik az az esemény/történet vagy akár pillanat, amelyik még mindig eleven?
- [...][Nagyon szívszorító eset volt, amikor a Katedrálisból kijövő személyeket, köztük gyerekeket is lőttek, és amint hallottuk, meghalt sok fiatal, gyerek. Ez az, ami benne marad az emberben, és mai napig is elborít ez a gondolat, hogy sok ártatlan személy meghalt egy olyan ügyért, ami nem tudom, hogy megvalósul-e valamikor: azok az álmok, amit az akkori fiatalok elgondoltak és reméltek, hogy majd be fog következni. Nagyon kis része valósult meg annak az álomnak. Ez az a dolog, ami megfog, és néha eszünkbe jut és néha azon gondolkozunk, hogy megérte-e ez a sok áldozat?
- Mennyire gyakorolt hatást a forradalom az ön életére?
- Nem nagyon. Addig is egyszerűen éltünk, és nekem személy szerint soha sem voltak olyan nagy vágyaim, visszafogottan éltem. Nem voltak olyan vágyaim, hogy  külföldre menjek, nagy álmokat sem kergettem soha. Az ilyen hétköznapi embernek, aki elvolt a saját munkájával, saját tevékenységével, nem volt létfontosságú az, hogy „szabadság”. Nem éreztem azelőtt sem annyira megszorítva magam. Egyszerű emberek gyerekeként nem volt lehetőségem rá, hogy túl sokat elmenjek otthonról még az országon belül sem, úgyhogy nem voltam egy olyan típus, aki sokat menjen, járjon, keljen. Így valahogy nem éreztem szükségét annak sem, hogy „szabadság”. Nem is értettük tulajdonképpen ezt a fogalmat. Nekünk szabadság volt az is, ha elmehettünk valahova szórakozni hétvégén, ezt vasárnapra értem, mert szombaton munkanap volt. Bennem nem voltak tehát ilyen vágyak. Nem mondom, hogy más fiatalnak nem voltak ilyen vágyai és nem próbálkoztak. Azoknak a személyeknek, akik megpróbáltak többször is átkelni a határon, és különböző problémáik adódtak ebből, azoknak nagyon fontos volt az, hogy szabadok legyenek, hogy mehessenek. Én személy szerint nem tartoztam ezek közé.
- Részt vett-e a tüntetéseken? Hogyan járult hozzá a forradalomhoz?
- Részt vettem néhány tüntetésen, de konkrétan nem tudtam minden követelési pontról és nem voltam mindig aktív tüntető. Mint bármilyen átlagos ember, én is ott voltam a tömegben, néhány beszédet végighallgattam, és valahogy felemelő érzés volt, és mindenki együtt örült bárminek. Amikor elfogták Ceauşescut, nagy ujjongás, öröm volt az emberek között. Olyan emberek tartottak össze és örültek együtt, akik azelőtt talán nem voltak jó viszonyban. Érződött az, hogy összefogtak az emberek és együtt vannak nemzetiségre való tekintet nélkül. Akkoriban a szerbek gyakran jártak hozzánk a városba különböző okokból, inkább kereskedelmi célokból jöttek, mert itt olcsóbb volt az áru. Nekik szabad volt jönni, de mi nem mehettünk hozzájuk. El voltunk zárva a világtól azokban a napokban, mert egyszerűen az újságírókat sem engedték be, senkit, hogy a világ ne tudja meg, hogy mi történik, mert nem lehetett tudni, hogy mi lesz. Olyat is mondtak, hogy Temesvárt elsöprik a Föld színéről, úgyhogy meg voltak ijesztve az emberek. Megjelentek a szerb újságírók, és ekkor olyan nagy ujjongás volt, mindenki örült nekik és körülrajongták őket. Volt egy ilyen szikra, hogy „mégis általuk a világ majd csak fog tudni rólunk, hogy mi történik”. Az egész úgy állt, hogy el lesz fojtva a forradalom és mindenkit elpusztítanak, talán a várost is, és senki nem fog tudni arról, hogy mi történt. Az, hogy be tudtak férkőzni a szerb újságírók, vagy már itt voltak, ez borzasztó nagy örömöt okozott. Együtt tudott örülni mindenki, aki ott volt.
- A forradalom ideje alatt milyen volt a mindennapi élet?
- A mi vállalatunknál az emberek igyekeztek munkába jutni. Mások, akik nem élőlényekkel dolgoztak, hanem a gyárakban, nem dolgoztak, kivonultak. Mindenki az utcán volt, és senki nem foglalkozott mással. Jött a karácsony, de nem olyan volt, mint más években, hogy az ember avval törődik, hogy ételt, süteményt készítsen és díszítse a karácsonyfát, hanem figyeltük a tévét, rádiót: hátha mondanak valamit. Vártuk, hogy talán megtudunk valamit, vagy híreket kapunk arról, hogy a világ tud-e és mit gondol helyzetünkről. Mindenki evvel volt elfoglalva. Voltak olyan hírek, hogy meg van mérgezve a víz. Ezért nem mertek az emberek még vizet inni sem. Voltak olyan személyek, akik csak alkoholt ittak, sört, bort, mert a kútból nem mertek vizet inni. Mindenhol a forradalom volt a téma. Egyik nap kint ültünk az udvaron erről beszélve, és elsuhant mellettünk egy golyó. Éppen, hogy el nem kapott valakit, egy fában állt meg. A mindennapi életben ott volt a veszély, mással nem igazán törődtek az emberek, tehát nem mondhatom, hogy normális élet folyt, de a pánikhírek ellenére sem féltek az emberek. Voltak, akik állandóan ott voltak a tüntetők között, és más személyek igyekeztek nekik élelmet biztosítani, teát osztogattak, hogy kibírják az emberek, ott legyenek. Egyesek váltották egymást: hazament valaki pihenni és a másik a helyébe állt, a főtér állandóan tele volt tüntetőkkel. Én mentem munkába, de ott is csak erről szólt a téma. Spontán módon indult az egész, ezért senki nem tudta, mi lesz a vége. [...]
- Emlékei szerint hogyan zajlott le a forradalom? Egyáltalán mikor, hogyan és hol szerzett tudomást erről?
- Nem tudtam, hogy ez lesz a forradalom kezdete, de 16-án vagy 17-én decemberben munkából jövet Tőkés László lakása előtt volt egy nagyszámú embercsoport, és már az emberek suttogtak dolgokat. A magyar rádióban már lehetett hallani Tőkés László beszédét, felhívását, amiből arra lehetett következtetni, hogy ott valami történik. Konkrétan akkor még nem tudatosult bennem, hogy ennek mik lesznek a következményei. Úgy történt, hogy a családommal együtt elutaztam ekkor falura, ez hétvégére esett. Vasárnap, 18-án jöttünk vissza. Mikor beértünk a városba, már a vonatállomáson nagy zavargás, tömeg volt. A központ felől sok ember jött és mindenki azt suttogta, hogy valami nagy probléma van a főtéren. Lőnek. Hallatszottak is a lövések ágyúdörrenéshez hasonlóan, és olyan hangosan kiabáltak az emberek, hogy az állomásig elhallatszott, habár van egy kis távolság. Hallatszott a tömeg egyhangú kiáltása, hogy „Jos Ceauşescu!”. Kővé meredve figyeltük az eseményeket, nem tudtuk, mi történik. Akkor döbbentünk rá, hogy ez talán annak az 1-2 nappal előbbi gyülekezésnek a következménye. Az emberek ekkor félve suttogtak egymás között, egy részük nem tudta, hogy mi történik, mások, akik afelől jöttek, azt mondták az embereknek, hogy ne menjenek arra, mert nagy lövöldözés zajlik a központban. Akkor már tankok jártak a városban. Mi megpróbáltunk hazajutni valahogy, hogy elkerüljük a központot. Villamosok, autóbuszok nem jártak, tehát kénytelenek voltunk gyalog menni. Útközben több tank is elment mellettünk, nagy volt a felfordulás. Minket valahogy elkerültek a lövöldözések, de ijedt emberek rohangáltak össze-vissza, és olyan részekre értünk, ahol a randalírozók már betörték az üzleteket, mások próbálták kihasználni az alkalmat és kirabolták az üzleteket. Ez volt az első este, úgy 21 és 22 óra között. Akkor döbbentünk rá, hogy most itt valami kezdődik.
- Milyen volt általában az emberek hozzáállása az eseményekhez? Hát az öné?
- Mindenesetre támogattuk, örültünk annak, hogy most valami megváltozik. Mindenki valami újat, szépet várt. Nem hiszem, hogy volt olyan ember, aki visszahúzódott volna. Az idősek, 40-50 éven felettiek megfontoltabbak, óvatosak voltak. Ők nem tudták mire vélni a forradalmat. Attól tartottak, hogy ez csak valami csapda, amit fentről készítettek elő, és nem lesz ebből semmi, egyesek féltek a megtorlástól. A fiatalok ellenben nem fogták fel a következményeket sem. A fiataloknak az a tulajdonságuk, hogy lelkesednek egy ügyért és nem gondolnak a veszélyekre. Ilyenek voltunk mi is. Az egyik húgom itt volt, próbáltuk őt falura juttatni, mert azt mondtuk, hogy „hátha velünk valami történik!”. Borzasztó dolgokat mondtak, hogy megkínozzák az embereket. Nem tudom, hogy igaz volt vagy sem, de azt mondták, hogy terhes nőket tapostak meg, felvágták a hasukat és kivették a csecsemőt a nő hasából. Voltak személyek, akik állítólag látták, hogy hogyan voltak megkínozva az emberek. Még élő embereket vittek a krematóriumba és égették el őket. Mások azt beszélték, hogy a közös sírokba is temettek el még elő embereket. Mindezt azért tették, mert el kellett tüntessék a lelőtt, elesett embereket. Reggelre, amikor az emberek munkába mentek vagy felvonultak, nem volt nyoma a lövöldözésnek, egy sebesült sem volt az utcákon vagy halott, senkit nem találtak. Bizonyára olyan személyek, akiknek volt mitől félniük, összeszedték este autókba és el lettek szállítva vagy a hullaházba, vagy kórházba, de senki nem tudta, hogy kit hova vittek, a hozzátartozók nem találták meg őket. Az emberek mindenfélét suttogtak, kiszivárogtak ilyen-olyan dolgok. Például ha valaki a kórházban dolgozott, tudta mi volt ott a helyzet, és otthon elmondta a családtagoknak, ismerősöknek, és így terjedtek a hírek. Talán volt mitől tartani, de az emberek nagy része nem gondolt erre, nem látták ennek következményeit.
- Akkor értelmét látta-e a forradalomnak? Hát most?
- Akkor igen. Mint mondtam, sok álmunk volt, és azt gondolta az ember, hogy ez volt a legsötétebb rész az életéből, aminek most vége lesz. Ezentúl most már minden jó lesz, az emberek összefognak, csak a szépet és jót fogjuk építeni ... de nagyon kevés valósult meg a forradalmi kérelmekből. A demokráciát rosszul értették egyes személyek, mások hasznot hajtottak belőle az emberek hiszékenységének köszönhetően. Félresikeredett a forradalom. Most nem tudom mire vélni: tényleg ilyen rosszak az emberek általában, vagy sok kommunista maradt, és átment a másik oldalra, hogy hasznot húzzon a forradalomból. Ezt nem tudom eldönteni, de hogy sok minden nem úgy sikeredett, ahogy kellett volna, az biztos. Még mindig szenvednek az emberek, az elhunytak hozzátartozói, akik lehet, nem látják az értelmét annak, hogy miért is áldoztak fel ennyi személyt egy olyan ügyért, ami nem teljesen tiszta és nem ért célba.
- Az ön szemlélete szerint a forradalom a politikai helyzeten kívül milyen más változásokat hozott?
- Többek között azt, hogy most szabadon utazhatunk, az úgynevezett „szabadság”, ami megteremtődött a fiatalok számára, mert az időseknek ez már nem sokat jelent. Ezenkívül nem sokkal lett jobb az emberek élete. A kommunizmusban nagy szigor volt, de volt egy bizonyos fokú biztonság is. Biztosítva volt az emberek munkahelye. Nem mondom, hogy a legfényesebb munkahelyeket kaptuk, hogy ha valaki jobb állásra vágyott, nem mindig érte el, de munkát mindenkinek adtak. Nem volt olyan, hogy munkanélküli. Még erőszakkal elvitték azokat is dolgozni, akik a munka elől el akartak bújni. […]
- Milyen jellegű károkat hagyott maga után a forradalom?
- Nem tudom felbecsülni a károkat. Nem tudom szám szerint, hogy hányan sebesültek meg, vagy hány személy hunyt el, de a hozzátartozóknak és általában véve az egész városnak nagy veszteség volt. Ez olyan dolog, amit családok évtizedeken keresztül nem tudnak kiheverni. Az anyagi károkat úgyszintén nem tudom felbecsülni, de  voltak. Nagy rongálás ment végbe, sok épületen még ma is látszik a lövések helye. Visszatérve a demokráciára. Szerintem ez egy rossz dolog, hogy próbáljuk lemajmolni Amerikától, Nyugattól az ottani demokráciát, ami nem biztos, hogy nálunk is működőképes. Nem jó mindent utánozni. Nekünk ki kéne alakítanunk a saját demokráciánkat, itt az emberek más életmódhoz vannak szokva. A legnagyobb baj talán az, hogy főképp a rossz dolgokat másoljuk le. Például a drogok elterjedése. A globalizációval pedig nem teljesen értek egyet. Meg kéne őrizzük a nyelvünket, kultúránkat és mindent, ami hozzá tartozik. Sok fiatal van még, aki őrzi a hagyományokat és saját népének identitását továbbviszi. A ti generációtok úgy gondolja, hogy a kommunizmus borzasztó kor lehetett, minden korlátozva volt, nem voltak jogaink, nem lehetett szórakozni, nem lehetett semmit, de az akkori fiatalság is megtalálta a maga szórakozását.
- Például? Hogyan tetszett szórakozni?
- Nem voltam szórakozó típus. A társaim diszkóba jártak, volt egy ilyen hullám. Most nagyon jó dolog, hogy a fiatalok egy része ellenáll a cigarettának, mások felismerik a veszélyeket és le próbálnak szokni. A mi időnkben a cigarettázás volt a „divat”. A fiatalok 80%-a cigarettázott. Én nem voltam dohányos, de akkor valahogy ebben tört ki a fiatalság, ezt élvezte. Nem volt szabad, ezért elbújtak. Az amerikai televízió reklámozta is. Az is jó volt, hogy iskolai táborok voltak rendezve a gyerekeknek. Sok hülyeséget lehetett ott is művelni. A fiatalok fiatalok voltak, ugyanúgy szórakoztak, mint most. Akkor is voltak külön rockosok, punkosok meg különböző zenei irányzatok. Én visszahúzódó típus voltam és egyikbe sem vettem részt. Akkoriban külföldre kerülhettek a sportolók, például. Sokan sportoltak, lehet egyesek pont ezért. A dolgozóknak pedig vállalati bulikat rendeztek. Most sokkal stresszesebb világban élünk, mert attól félünk, hogy lesz-e holnap munkánk vagy sem. Régen versenyeztünk, hogy ki dolgozik többet. Ez is ösztönzés volt a több munkára, jobb munkára, de ez elfajult már az utóbbi években, túlzásba vitték. Olyanokat mondtak tovább a feljebbvalóknak, amiket nem lehetett teljesíteni, de azt adták tovább, hogy teljesítve volt a terv. [...]
- Hogyan zárult a forradalom? Voltak látványos jelei?
- Igen. Egy sikeres futballmeccs utáni hangulathoz lehet hasonlítani. Mindenki ujjongott és zászlókkal vonultak fel az egész városban.
- Ez mikor volt?
- 23-24-én, amikor már elfogták Ceauşescut.
- Akkor az embereknek boldog karácsonyban volt részük.
- Az emberek nagy része meg is feledkezett róla, ujjongtak, örültek annak, hogy elfogták a diktátort, de az, hogy kivégezték karácsony napján, felháborított egyeseket. Ritkán volt erre példa, hogy a nép megölje a vezetőjét és főleg, hogy szent nap volt. Lehet azért végezték ki karácsonykor, az elfogása után kis idővel, mert féltek az emberek attól, hogy sikerül elmenekülnie vagy olyan személyek hozták ezt a döntést, akiknek valamilyen érdekük volt benne. Az akkori kivégzés nekem sem tetszett. Azzal egyetértek, hogy elfogják és felelősségre vonják, de hogy egy helységben kialakul hirtelen egy ítélő bizottság, ki tudja milyen gyanús személyekből, akik úgy döntenek, hogy sürgősen meg kell ölni a diktátort és a feleségét, ez számomra gyanús.

back arrow

 

 

Dudás Péter - Bartók Béla Elméleti Líceum, Temesvár, XI. osztály

A forradalom tiszteletére

[A] forradalom után három évvel születtem, így nekem semmi élményem nincs a forradalommal kapcsolatban. Szülővárosomnak viszont sok van, akárcsak szüleimnek, nagyszüleimnek, rokonaimnak – ezért kérdeztem meg tőlük, milyen volt akkor. Milyen volt akkor, decemberben a karácsony előtti napokban, Temesvár, a forradalom születésének városában tartózkodni és volt mit mesélniük. Szerencsére egészségesen, sérülés nélkül megúszták a forradalmat, viszont velem ellentétben sok olyan ember van a városban, akik arról mesélhetnének, hogy közeli rokona vagy ismerőse sajnálatos módon megsebesült vagy meghalt a forradalom idején, függetlenül attól, hogy ki vagy kik sebesítették vagy ölték meg őt, igazságtalanul, fegyvertelenként (nyugodjék békében).
Rokonaim illetve ismerőseim körében a forradalom nem okozott különösebb tragédiát. Ezért megkérdezhettem őket, szerencsére anélkül, hogy utalnék valami szomorú eseményre. Kérdezhettem bármiről őket, ami a forradalomhoz kapcsolódott és volt is mit meséljenek.

Szüleim és testvérem története
Testvéremet nem kérdezhettem meg, hogy milyen élményei vannak a forradalommal kapcsolatban, ugyanis kilenc hónapos volt akkor. Ám, szüleimmel együtt ő is ott volt a helyszínen. Még egy éves sem volt, amikor dec. 17-én a Mária tér környékén volt és hallhatta a zajt, a jelszavakat kiabáló felháborodott embereket, a randalírozó fiatalokat, az embereket oszlató szekusokat. Egyszóval a forradalom hangját hallotta.
Apám és anyám, két éve voltak összeházasodva 89 decemberében. Vasárnaponként elmentek édesapám szüleihez ebédelni, ugyanígy tettek december 17-én is. Tőkés László nyíltan beszélt a románok homogenizáló rendszeréről és magyarellenességéről és erősen tiltakozott ellene – szüleim szimpatizáltak vele. Ezért érezték kötelességüknek azt, hogy elinduljanak a Mária felé, a református parókiához. Tudták, hogy történik valami és természetesen azt is tudták, hogy Tőkés a temesvári parókián tartózkodik. Elindultak hát, az akkor csecsemő testvéremmel a Mária tér fele, akit gyerekkocsiban toltak (akkor még fogalmuk sem volt, hogy igazából mi történik). Villamosra akartak szállni a Gyárvárosban, viszont nem volt villamosforgalom, úgyhogy gyalog kellett menniük. Mikor átmentek a Mária téri hídon, akkor vették észre, hogy az emberek nyüzsögtek, oszlattak, láttak fiatalokból álló randalírozó csoportokat, akik hangoskodtak, kommunista és Ceauşescu ellenes jelszavakat ordibáltak, valamint kövekkel és dorongokkal betörték a kirakatok ablakait. Közben pukkanásokat hallottak – fegyverek hangjait. Hazamentek, féltvén fiuk életét, a Központon át a Circumvalaţiunii negyedbeli otthonukba. Utólag hallották, hogy aznap, december 17-én azon az útvonalon, amelyen hazament a családom, lövöldözések voltak késő délután, este felé és, hogy emberek is meghaltak. Mekkora szerencse, hogy még épp időben értek haza...
Édesapám december 17.-e után és 22.-e előtt még dolgozott, és egy hajnalban egy Blaşcovici negyedbeli házban hangos fájdalomkiáltásokat hallott: “Istenem! Édes Istenem! Meg fogok halni” – valószínűleg egy sebesült forradalmár fájdalomkiáltásait, akit hazamenekítettek, mintsem, hogy kórházba vigyék, tudván, hogy sebesültek tűntek ott el.
20.-a után szinte minden nap tüntetett a Központban, az Opera téren.

Nagyapám története
December 21.-én szolgálatos szerkesztő volt az akkori Szabad Szó (ma Új Szó) utolsó lapszámának megjelenésekor – ami viszont nem jelent meg, bár nyomdakész volt. Este 6 órakor a nyomda épülete körül volt fogva tüntetőkkel. Nagyapám gond nélkül bement, senki nem állta útját és nem is bántalmazták. Este, kilenc órakor megjelent a Securitate rohamegysége, hogy “megvédjék” a nyomdát. Elfoglaltak minden termet, hogy problémamentesen készítsék tovább az újságokat.
A forradalmárok követelésére a nyomdászok és újságírók előkészítették a Temesvári Kiáltvány megjelenését úgy a román, mint a magyar és német újságban. Ha a szekusok tudomást szereztek volna a nyomdai előkészületekről, akkor retorziókra számíthattak volna a nyomdászok. Szerencsére időben elrejtették a kiszedett ólomsorokat.
Éjfél tájt, olyan nagy tüntető tömeg volt az épület körül, hogy jött a parancsnok, és az összes bent lévő embert, nyomdászt és szerkesztőt, rábírta, hogy hagyja el az épületet. Összegyűltek a folyosón, felsorakoztak, majd a parancsnok közölte velük, hogy nem garantálják testi épségüket és a lap megjelenését (nem csak a Szabad Szóét, az összes újságét). A parancsnok azt mondta, hogy “megpróbálja őket kimenekíteni”. Két sorban felálltak és kimentek. A tömeg, mikor meglátta a szerkesztőket és nyomdászokat kijönni az épületből, tapsoltak és ezt harsogták: A nyomdászok is velünk vannak! Mindannyian nyugodtan hazamehettek. Ez volt az egykori pártsajtó utolsó napja Temesváron.
Nagyapám akkor éjszaka nem ment haza a Diáknegyedbe, mivel a Vágóhíd fele kellett volna mennie, hogy a saját otthonába érjen, viszont azon az útvonalon sok lövöldözés volt „terroristák “ és „szekusok“ között, hanem a fiához, az apámhoz ment aludni, mert közelebb volt és biztonságosabb. 
22-én reggel nagymamám szüleihez, Medvesre mentek látogatóba. A vasúti felüljárón átkelve látták a bevetésre kész három katonai szerelvényt, amely rengeteg állig felfegyverzett katonával volt tele, akik csak a bevetési parancsra vártak, hogy megállítsák a forradalmárokat. Hála a jó égnek, Ceauşescu aznap délben megbukott és elmenekült Bukarestből. Megbukott a kommunista kormány.

Unokabátyáim története
Mindkét unokabátyám, Laci és Zsolt, 19 illetve 18 évesek voltak a forradalom idején. Mint abban a korban szokás volt, az ilyen életkorú fiatalokat besorozták katonának. Ők Caracalon töltötték katonaidejüket. Az első tapasztalatuk a forradalom környéki diverziókkal a laktanya udvarán történt, amikor is egy cigaretta szünetben a laktanya mellett elhaladó vasúti szerelvényből fekete bőrkabátos személyek lőttek be a kaszárnyába. Még aznap este századukat Deveşeluba vezényelték, ahol Románia második legnagyobb katonai repülőterét kellett védelmezniük, ahol több, mint 450 MIG repülőgépet állomásoztattak. Óriási fejetlenség uralkodott még a hadseregen belül is, a repülőtér őrsége nem volt informálva egységük érkezéséről. Azt hitték, hogy megtámadják és tüzet nyitottak a katonákra. Egy rövid tűzpárbaj alakult ki közöttük, amíg a helyzet nem tisztázódott. Később összebarátkoztak, cigit, kaját, lőszereket csereberéltek. Több, mint egy hétig voltak őrségben a nyílt ég alatt egy lövészárokban unokabátyáim. Szörnyű hideg volt, unokabátyáim valósággal már azt hitték, hogy meghalnak. Mesélte is Laci, hogy karácsony éjszaka, ő meg Zsolt egymás kezét fogva aludtak el a lövészárokban, hogyha meghalnának, akkor legalább egymás mellett haljanak meg. Szerencséjükre, méteres hó hullott, amely betakarta őket, ezáltal megvédte őket a fagyhaláltól.
Két magas rangú pártfunkcionárius, Bobu és Mănescu „elvtársak” próbáltak meg egy repülőt szerezni, hogy elmenekülhessenek és az őket kísérő szekusok és a repülőteret védő katonák között lövöldözés alakult ki, amely azzal végződött, hogy az „elvtársakat” elfogták.
Körülbelül január 5-ig tartott ez a feszült helyzet, hogy szinte bármire ami mozgott, lőttek. Az volt az érzésük, hogy rájuk is lőnek, de lehet, hogy akár a szomszédos lövészárokból lőtt egy ijedt társuk. De az sem kizárható, hogy diverzionisták támadták meg őket. Unokabátyáim február 16-ig teljesítették katonai szolgálatukat, míg le nem szerelték őket. Épen, egészségesen érkeztek vissza aggódó családjukhoz.

back arrow

 

 

Balla Zoltan-Tibor - Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Líceum, Temesvár, XI. osztály

Ahogy édesapám megélte a forradalmat

A lakosság nem tudta, mi történik azokban az órákban. Vasárnap, amikor mentek a piacra, a történteket látva örvendeni kezdtek. Siettek gyorsan haza értesíteni a szomszédokat, hogy valaki olyan bátor volt, hogy szembefordult a kommunista rendszerrel. A város különböző negyedeibe szakadt ruhás fiatalok jöttek, akik mesélték, hogy a milicistákkal harcoltak. Arra buzdítottak, hogy délután kettőkor a néptanács előtt és az Opera téren gyülekezzenek az emberek.
[…] A szomszéd elmesélte az utcán történteket. Édesapám nagyon örvendett. Édesapám megkérte a szomszédot, hogy a két testvéremre vigyázzon, mert ő is akar a központba menni. A saját szemével akart meggyőződni a történtekről. Biciklivel kiment a Mária térre, onnan a központba. Nehezen ért el a központba, mert útközben több milicista feltartóztatta. A város különböző részéből jöttek az emberek. Kezdték erősnek érezni magukat. „Le Ceauşescuval!”- kiáltották. Édesapám is ezt mondta. A tömeg a néptanács fel indult.
[…] Kijárási tilalmat vezettek be. Másnap jött a katonaság, a lakosság gyilkosoknak nevezte őket: „Megöltétek gyermekeinket!” A Securitatenak és a katonaságnak sikerült szétoszlatni a tömeget. Ezért édesapám is korábban érkezett haza. Kedd délelőtt az Elba gyár dolgozói beszüntették a munkát, jelentést kértek a megyei korház hullaházából eltűnt halottakról.
Szerdán, december 20-án a város legtöbb gyárának dolgozói az Opera téren gyűltek össze. Édesapám is az Opera térre érkezett 12 óra felé. A katonaság visszament a laktanyákba, a tömegnek sikerült elfoglalnia a teret. Az opera erkélyén művészek, színészek és más közéleti személyiségek gyűltek össze. A nép térden állva mondta el a Miatyánkot és egy hazafias dalt énekelt. Arra kértek egy pár embert, hogy menjenek a nyomda felé, nyomtassanak ki egy kiáltványt („Ma Temesváron, holnap az egész országban!”). Édesapám is azok között volt, akik a nyomda felé mentek. Teherautóba zárták, de pár perc múlva az arra tóduló tömeg kiszabadította.

back arrow

 

 

Kis Balázs - Bartók Béla Elméleti Líceum, Temesvár, X. osztály

Egy pap vallomásai

- Tisztelendő úr, mint a józsefvárosi plébánia akkori segédlelkésze, káplánja, hogyan emlékszik az 1989. decemberi forradalomra?
- […][V]asárnap virradóra nagy por volt a városban. Egyszerűen azért mert egy csomó kirakatot betörtek, így vasárnap reggel, emlékszem, nagyon sok betört ablak volt az egész Józsefvárosban. Talán az egyik legkegyetlenebb nap december 17-e volt, amikor éppen temetési napom volt. Arra emlékszem, hogy amikor kimentem a temetőbe, már cirkáltak az utcán a páncélkocsik. Nem volt egy vigasztaló jelenség, amikor láttad a katonát vagy a tisztet, hogy kiemelkedik a páncélkocsiból, és a fegyvere a járókelőkre van fordítva. Elmentem a temetőbe, elvégeztem a temetést, s mire visszajöttem, egy megrázó kép tanúja voltam. A Văcărescu utcában a mozi és pszichiátria kórház közt fel volt sorakoztatva körülbelül negyven közkatona, és mindenki a piac irányába volt fordulva fegyverével, hiszen szombaton délután mozdultak meg a munkások a gyárakban is. Nagyon megrázó volt, amikor láttad a katonákat, tiszteket vagy akár szekusokat felsorakozva. Lezárták az egész utcát. Estefele megindultak cirkálni a páncélkocsik, minimum 8-10, ott a Józsefvárosban. Nem volt valami kellemes látvány. Egy darabig az ember próbált bámészkodni, hogy tudja, tulajdonképpen mi is megy végbe. A december 17-i napnak a tragédiája talán az a hölgy volt, akit a Bartók Béla Líceum bejáratánál lelőttek, és még a mai napig is ott van az emléktáblája. A hölgy az első áldozatok közé tartozott. [...] De talán még ennél is kegyetlenebb volt, amikor ezeknek az áldozatoknak a ravatala előtt álltam, amikor annyi mendemonda volt, hogy temetőkbe rejtik el a fegyvereket. Az ilyen helyzetek pedig nem voltak valami kellemesek. A két ünnep között egy újabb forradalmi áldozatot temettünk, aki nem volt más, mint a katolikus líceum igazgatónőjének a testvére, aki abban az időben a rádiónál dolgozott, és ott lőtték le. 
- Hogyan érintette a forradalom a plébánia életét, a papok működését, a hívek templomba járását?
- Az 1989-es karácsony természetesen nagyon lehangoló volt, mert ott érződött a feszültség, a bizonytalanság a levegőben, mert senki sem tudta, hogy mi lesz ebből, mi fog kialakulni belőle. Az emberek nagy részében ott lakozott a félelem. Emlékszem, hogy ezt a karácsonyt elég korán kezdtük meg, azaz a biztonság kedvéért az éjféli misét délután tartottuk, hogy ne kelljen este járkálni az utcán.
- Az akkori plébánián tudomásom szerint három pap végzett szolgálatot: Reinholtz Andreas plébános, Kapor János atya és Boros Béla érsek úr. A templomi alkalmakon kívül milyen volt a hangulat a plébánián?
- Annyira nem volt veszély a plébánián, de ami pánikot keltett, az a december 17-e volt, amikor a piac fele voltak fordulva a katonák, és várták a gyárakból kijövő embereket, és amikor egy csomó páncélkocsi cirkált a közelünkben. Akkor mondta Boros érsek úr, aki nem rég szabadult a kommunista börtönökből, hogy ne nézelődjünk, hanem amíg lehet, addig mentsük a bőrünket. Így volt olyan nap is, amikor másfél órákat is feküdtünk hason a padlón.
- A plébániát érintették-e azok a református megmozdulások, amelyek a szomszédban történtek, ahonnan maga a forradalom is indult?
- Biztosan voltak a híveink közül is olyanok, akik ott voltak a református parókián, és tudok is egy-két családot, akik részt vettek a Mária téri megmozdulásokon.
- A tisztelendő úr hívei közül vagy a plébánia akkori személyzete közül volt-e olyan ember, aki felvonult a kommunista rendszer megbuktatásáért? Mi történt benn a plébánián, figyelték-e az épületet?
- Amint mondottam, nagyfokú volt a bizonytalanság. Emlékszem, hogy a két ünnep között, karácsony és újév között volt ez jellemző, amikor már érkeztek nem szervezett formában a Caritas segélyszállítmányok. Emlékszem, hogy mivel sokan tudtak a segélyszállítmányokról, felkeresték az elhunyt Dr. Boros Béla érsek urat, többek között Kozma atya is. [...]
- A forradalmi napokon a plébánia kihagyás nélkül, rendszeresen végezte az adminisztratív és a pasztorációs tevékenységét?
- Természetesen a pasztorációs tevékenységet megszakítás nélkül folytattuk, annyi különbséggel, hogy a közbiztonság érdekében előre hozott szentmiséket tartottunk.
- Milyen érzés volt, hogy december 12-én még semmit sem lehetett sejteni a kommunizmus bukásáról, majd négy napra rá ott voltak a forradalom kellős közepében?
- Sejteni talán kevésbé lehetett sejteni, de valami forrt azokban a napokban, s valami kusza hírek terjedtek mindenfele. Aztán a 15-17-e közötti hét nagyon cifra volt, mert szó volt arról, hogy innen-onnan hoznak közkatonákat a város nyugalmának a megerősítésére. Majd december 19-20-án, amikor a katonák átálltak az nép oldalára, az egy csodálatos érzés volt. Nyugodtan állíthatom, hogy ha Temesvár nem lett volna egyetemi város, és ha azokban a napokban a fiatalok nem vállalták volna azt a rizikót, hogy bejárják a várost, és buzdítsák a népet, hogy bátorkodjanak szembeszállni a kommunista diktatúrával, akkor nem úgy alakult volna, ahogyan alakult. Igen sok lelkesedést nyújtott az embereknek az egyetemisták helytállása, és állítom, hogy az akkori egyetemisták voltak ennek a forradalomnak a mozgatórugói, amíg a munkásemberek nem álltak az egyetemisták oldalára. Mert akkor már a munkásemberek is kezdtek csoportosan tüntetni Temesvár különböző pontjain. […]
- Kapor atya vagy Reinholtz atya, aki akkor a Józsefváros plébánosa, illetve fő esperese volt, serkentette-e a plébánia híveit arra, hogy felvonuljanak?
- Természetesen nem buzdítottuk őket arra, mert olyan bizonytalan volt a helyzet, hogy nem tehetted ki a híveidet mindenféle veszélynek, mert egyszerűen nem tudhattad, hogy milyen bajuk származhat belőle. Mellesleg ha jól emlékszem, akkor abban az időben az egyházmegyei főhatóságtól küldtek egy felszólítást arra, hogy ne serkentsük, de ez nem biztos. Utána kéne nézni.
- Kapor atya 1989 szeptemberében érkezett meg a Józsefvárosi plébániára, így azt is mondhatnánk, hogy a tojáshéjból alig-alig kibujt káplán volt, de nemsokára egy olyan eseményt élt át, ami sors döntővolt Románia történelmében. Milyen élményeket őriz a forradalom idejéből és az azutáni időkből?
- Tény és való, hogy nagyon sok minden megmaradt bennem. Van egy pozitív következménye a forradalomnak. 1990 tavaszán Tácsi úr meg az akkori magyar iskola igazgatója átjöttek megbeszélni, hogy meg kellene indulnia a hitoktatásnak az iskolában. Az 1989-es forradalomig és a kommunista hatalom bukásáig ezt nem lehetett megvalósítani. Számunkra ezen hittanórák egy álom beteljesedését jelentették, mert addig ezt csak zárt körökben gyakorolhattuk, most meg a forradalomnak köszönhetően ez is megindult. A forradalmi élményeimhez hozzátartozik, hogy már a forradalom előtt próbáltunk egy zártkörű ifjúsági csoportot kialakítani, ami még a forradalom ideje alatt is megvolt és működött, s amely most is működőképes.

back arrow

 

 

Tiba Zoltán Tamás - Csiky Gergely Iskolacsoport, Arad, XI. osztály

Az 1989-es forradalom egy rendőr szemével

A forradalom kitörésekor Nagyiratoson a három rendőrből csak egy maradt ott szolgálatot teljesíteni, napokig nem aludt, nehogy valami történjen és elszabaduljon a pokol. Ez a rendőr nem más volt, mint édesapám. Az ő beszámolója szerint nem lehetett tudni, hogy mire számítson az ember, mert bármely pillanatban megtámadhatták, szerencsére ő sosem volt az az ember, aki meghátrált volna.
Ebben a zavaros időszakban fordult elő az az eset, hogy egyedül tartózkodott az örsön, írta a dolgait, ekkor hirtelen berontott egy férfi, kezében egy borotvaéles vadászkéssel. Azt mondta apámnak:
- Rendőrvért akarok inni!
- Gyere nyugodtan, itt vagyok! – hangzott a válasz.
- De nem a tiédet, hanem a másik kettőét!
- Gyere, láthatod, hogy csak én egyedül vagyok, rajtunk kívül itt nincs senki!
Miközben az asztalánál ült, lassan felemelkedett egy kicsit, de úgy, hogy a támadó ne észlelje. Lassan az egyik kezével lenyúlt és megfogta a széket. Közben folyamatosan beszélt a támadóval, hogy elterelje a figyelmét.
Ahogy a támadó elég közel ért, apám megragadta a széket, egy gyors mozdulattal az ellenfélhez vágta, és ameddig a támadó megzavarodott, ő gyorsan kiugrott az íróasztal mögül és lefegyverezte a támadót.
Édesapám mielőtt elment otthonról, az udvarokat összekötő kapukat kinyitotta. Elengedte a két speciálisan kiképzett rendőrkutyát. Kihívta édesanyámat és a nővéremet. Elköszönt tőlük, azután a kutyáknak azt mondta “ Vigyázz! ” és közben édesanyámra és a nővéremre mutatott. Ami azt jelentette, hogy meg kell védeniük, akár az életük árán is, és senkit nem engedhetnek be a kapun, aki mégis bejött volna, az már élve nem ment volna ki az biztos. Édesapám tudta, hogy  a két kutya nem engedi, hogy bántódásuk essék. A szomszédokkal is tudatta, hogy a kutyák el vannak engedve és ne menjenek be az udvarra.
Édesapám amikor elment otthonról, lelkileg fel volt készülve arra, hogy talán már nem jön haza élve. Akkoriban halt meg Aradon  három rendőr, közülük kettő édesapámmal végezte a rendőriskolát. E hír hallatára már tényleg nagy lett a bizonytalanság, mert sosem lehetett tudni, hogy mire számítson az ember.
A község lakosai a kocsmában gyülekeztek. Már teli volt a kocsma, annak az udvara és helyszűkében már az utcán is nagyon sokan gyülekeztek. A tömeg csak egyre gyűlt. A helyi zenekar elkezdett forradalmi dalokat játszani.
A visszaemlékezések szerint azon a decemberi fagyos délutánon mindenki kapott egy szál piros szegfűt a kezébe és egy gyertyát. A tömeg elindult a katolikus templomba, felekezetre való tekintett nélkül, imádkozni a forradalomban elesett személyek lelki üdvéért, majd onnan mindenki átvonult az ortodox templomba.
Megalakult helyi szinten is a Felszabadító Front. A helybeli rendőrség és határőrség a nép oldalára állt és közösen járőröztek a község utcáin, úgy nappal, mint éjjel, ügyelve a lakosok biztonságára.

back arrow

 

 

Farkas Márta - Bartók Béla Elméleti Líceum, Temesvár, X. osztály

Interjú Szuhanek Györggyel

- Mi jut eszébe a '89-es forradalom kapcsán?
- A családom is a tüntetők között volt, elmondhatom, hogy többet voltunk az opera előtt, mint otthon. Innen indult a forradalom, és minden temesvári lakos hozzájárult ahhoz, hogy a forradalom jól sikerüljön. Izgalmas emlékek is kötnek a forradalomhoz. Például azt sem tudtuk, hogy hogyan is zajlik le az egész forradalom, senki sem félt, úgy álltak a dolgok, hogy bármelyik percben meghalhatott az ember. Egyik nap, amikor az opera előtt voltam a feleségemmel és a fiammal, mondtam nekik, hogy „menjünk haza, mert nekem fáj a lábam és fázom”, mindig is gondok voltak vele. Hazamentünk és másnap hallottuk, hogy pontosan 20 perccel a távozásunk után lövöldözni kezdtek, és sokan meghaltak ott. Vagy összebarátkoztunk a főtéren valakikkel, és megegyeztünk abban, hogy hol és mikor találkozunk újra. Többek közt két fiúval ismerkedtem meg, ikrek voltak. Egy nap úgy adódott, hogy csak egyik gyerek jött, és mikor megkérdeztem tőle, hogy hol a testvére, azt válaszolta, hogy nem tudja, eltűnt. Pár napra rá kiderült, hogy meghalt. Másik izgalmas eset az volt, hogy felhívott a feleségem egyik unokatestvére, hogy menjünk át a lányához, aki közel lakott hozzánk, és nézzük meg, hogy van, mert nem tudta telefonon elérni. Átmentem a fiammal, láttuk, hogy minden rendben van, úgyhogy eljöttünk, de visszafele menet kerülőt tettünk, és lementünk a Bega-partra, hogy lássuk, mi történik ott. Kezdtek lövöldözni, úgyhogy hazafele iramlottunk. Útközben randalírozók mellett mentünk el, akik üzleteket törtek be és raboltak ki. Amikor hazaértünk, a feleségem már ideges volt, sokat aggódott miattunk, mert negyed óra helyett egy órát voltunk elmenve, és ráadásul hallatszottak a lövöldözések. Minden temesvári támogatta a forradalmat szerintem, én is közéjük tartozom. Itt igazán volt forradalom, máshol nem mondanám. [...]
- Mit gondol, miért nem alakult a forradalom az elképzeléseik szerint?
- Azért nem alakult úgy, ahogy mi akartuk, mert a fő kommunistákat, az első rangú vezetőket elfogták, megbüntették, de helyükbe a második réteg kommunista jött. A "comitetul central"-ba nem juthatott be akárki.
- Hol dolgozott abban az időszakban?
- Az Ipari Iskolában géptervező és párhuzamosan, délután, az uszodában edző voltam. Az Ipari Iskola a központban volt, ahol az események zöme történt. Néha felmentünk a kollégákkal a padlásra, és onnan figyeltük a forradalmat. Néha átmentem a szemben lévő újságszerkesztőségbe, mert sportcikkeket adtam be megjelenésre. Egyik nap egy férfival elkaptunk egy terroristát az épületen belül. Bujkált, és amikor igazoltatni akartuk, elszaladt. Sikerült elfognunk, és a rendőrök kezére bíztuk. Ezek után nem tudjuk, mi lett a sorsa, vagy hogy egyáltalán milyen veszélyes volt.
- Ön konkrétan mit várt el a forradalomtól?
- Mindenki azt várta, hogy jobban éljünk, tudjunk külföldre menni, beszéljünk nyugodtan, azt mondjuk, amit akarunk. Az utóbbi kettő úgy ahogy, megvalósult, de a nép nem él sokkal jobban, mint korábban. Őszintén szólva, Ceauşescu idejében senki nem élt jól, de mindenkinek megvolt a kis munkája. Aki tudott szerezni magának egy blokklakást, egy kis autót, az már gazdag ember volt. Ma már olyan nagy különbségek vannak: vannak milliomosok és vannak emberek, akik öngyilkosok lesznek, mert egyszerűen nincs munkahelyük, nincs lakásuk, nincs mit egyenek. Ilyen problémák vannak.
- A forradalom ideje alatt dolgoztak az emberek?
- Abban az időben az egész sport leállt. Akkor senki nem gondolt arra, hogy sportoljon. Mindenki azt mondta: „Otthon maradok. Ha épp kell, muszáj menni a hivatalba vagy dolgozni a vállalatba, megyek.” Nagy zűrzavar volt. A nagy vállalatok esetében az emberek mentek munkába, de nem dolgoztak. Mindenki állt és várta, hogy mi lesz. A legtöbb igazgatót, akik párttagok voltak, ha nem is kinyírni, de le akarták váltani őket. Voltak olyan esetek, hogy az igazgatók elszaladtak, mert féltek. A tömeg nagyon érdekes: kell egy-két személy, hogy az embereket fölpiszkálja, és akkor a tömeg megy. […]
- Milyen változások történtek a sportban a forradalom után?
- A forradalom előtt a sport sokkal jobban ment, mert sok pénzt fektettek bele, sok versenyt szerveztek. A gyerekek táborba mentek, segítséget kaptak, pénzt, felszerelést. Most a sportot az tudja megengedni magának, akinek van pénze. Vannak olyan sportok, amelyek nagyon sok pénzt igényelnek, például az úszás, a tenisz. Vannak sportok, ahova nem lehet bejutni, mert egyszerűen sok pénzbe kerülnek. Lehet látni, hogy a forradalom előtt az olimpiákon, világbajnokságokon, Európa-bajnokságokon sokkal több és sokkal jobb helyezéseket értünk el, most meg egyre kevesebbet. Temesváron például régen volt sok teniszpálya, kézilabdapálya, ezek mind megszűntek. Azelőtt Temes megyében volt több mint 40 férfi kézilabdacsapat. Voltak olyan versenyek, amelyeket problémás volt megrendezni, pontosan azért, mert olyan sok csapat akart feliratkozni. Ma már nincsenek. Ma nem sportolunk, mert elsősorban a „mindennapi kenyérre” kell gondolnunk, másodsorban nincs is hol. Ami van, az mind privát, ha odamész, fizetsz. Akarsz teniszezni? Igen. Mész, szerzel edzőt, kibérelsz magadnak egy sportpályát, és játszhatsz. De erre egy szegény ember még csak ne is merjen gondolni! [...] Azelőtt probléma volt az, hogy külföldre menjünk, nem is lehetett menni. A sportiskolában évekig edző voltam, és csak egyszer mentünk külföldre, Lengyelországba. Ők hoztak 30 gyereket, mi is 30 gyerekkel akartunk menni, de csak 12-en kaptak útlevelet. 18-at visszautasítottak az úgynevezett Securitatétól, mert németek voltak vagy magyarok, vagy a szülőknek problémáik akadtak, politikai ügyek. Most, ha akarok, mehetek minden héten külföldre, versenyre, és megyek is, mert van hova, rendeznek versenyeket és hívnak. Most lehet menni, de most nincs úszó, akit vigyek. Nem akarnak úszni. Egy-két gyerek jó, és a többi pótlék. […]
- A forradalom befolyásolta valamilyen módon a munkáját?
- Azelőtt nagyon sok munka volt, de aztán egyre kevesebb lett, bizonyos cégek csődbe mentek. Nekem szerencsém volt: úgy álltam, hogy már megyek nyugdíjba. A forradalom után minden megakadt. Ez is rossz politika volt. Mindenki megállt, és kevés munkával akart gazdag ember lenni. Ne dolgozzanak, bizniszeljenek, menjenek külföldre eladni dolgokat. Voltak emberek, akik minden nap átmentek háromszor-négyszer Szerbiába vagy Magyarországra, és benzint árultak. A határnál vették a benzint fél márkáért, átmentek a határon, és ott már egy márkáért adták el. Például fogták a műanyagpalackokat és átszaladtak velük a határon, aztán vissza, pár perc alatt szereztek 10 márkát, mondjuk. Mások, akiknek nagyobb tőkéjük volt, üzletet nyitottak.
- Sok időbe telt, ameddig rendeződtek annyira az ügyek, hogy lehessen folytatni az edzéseket?
- Eltelt egy kis idő. A forradalom decemberben volt, és az edzéseket alig tavasszal folytattuk. Volt egy időszak, amikor az emberek egyszerűen féltek kimenni az utcára. Még lövöldöztek január 10-én, január 15-én is. Voltak, akik csak bravúrból lövöldöztek. Sok dolog történt akkor: embereket kiraboltak, üzleteket betörtek. Például láttam, ahogy betörtek egy TV-szerelő műhelyt, megfogták a TV-t és elmentek. Mit tudsz csinálni? Vagy betörtek a sarkon lévő élelmiszerboltba, és az emberek vitték el a lisztet, cukrot, amit találtak, ellopták. A forradalom előtt nem is nagyon lehetett kapni. Hosszú sorokba álltunk a tejért, cukorért. Ha akartál tejet inni, reggel 5-kor kimentél a piacra, álltál mondjuk egy órát, és kaptál 2 liter tejet. Most ilyen probléma nincs. Most az a probléma, hogy nincs pénz. Én nem mondhatom azt, visszakaptam a forradalom után a házat.
- A rendszerváltás hozott valamiféle reformot a sportban? Keletkeztek új szabályok?
- Nem. Csak kevesebb verseny van, mert nincs pénz. Régebben a vízilabdánál több csapat volt. Most nincs, összesen, országszerte van 7, a rendszerváltás előtt volt több mint 30 csapat. Temesváron egy időben volt 5 csapat. Egy A-ligás és négy B-ligás. Sok pályát tönkretettek. Volt kajak-kenu, most már nincs, mindent szétromboltak.

back arrow

 

 

Csíki Tamás - Csiky Gergely Iskolacsoport, Arad, XI. osztály

Forradalom lélekben és hazában. Egy anonim személy vallomásai

Demokrácia. Talán kellemesebb kimondani ezt a szót mind hangtanilag, mind érzelmileg, mint azt, hogy kommunizmus. De csak talán, mert amíg a népnek a diktatúra alatt nem volt mit ennie és gyakran nem volt áram sem, addig most az üzletek ezreiben halmokban áll minden, ami csak megvehető, s az embernek nincs pénze, hogy vásároljon. Nincs pénze, mert nincs munkahelye. Munkanélküliség a kommunizmus alatt nem volt, annál szívesebben vitték el a nem dolgozókat kényszermunkára. A helyzet sokat változott külsőleg, de alapjaiban ugyanaz maradt. Állítom, egy fokkal most jobb. A csöbörből egy picivel jobb vödörbe.
’89 november 15-én szereltem le a katonaságtól. A gépesített gyalogsághoz, majd harckocsira lövésznek rendeltek. Szigorúság volt, mindennek megvolt a maga helye. Miután leszereltem még sokáig tág pupillával jártam és ráncolt homlokkal. Testem pillanatok alatt megfeszült, ha úgy érezte baj van, hála a kedves tábornokoknak, akik bennünket hol hegygerincen, vadregényes táj méteres havában, hol gőzölgő mocsár lidércfehér gémjei között vittek serényen ”gyalogtúrázni”.
December elsejétől bátyám segítségével az aradi Esztergapadgyárban dolgoztam. Itt tovább lehetett kamatoztatni azt a komolyságot és pontosságot, melyet az ember a hadseregben megtanult. A munka nagyon tetszett és igen ínyemre volt, hogy egy hajdanán nyugaton tanult öreg kezei alatt okulhattam. Munkatársaim rendes emberek voltak, hamar közös hangra leltünk.
December 17-én, reggel, ahogy megérkeztem vidékről és leszálltam a vonatról, az aradi állomás kutyás rendőröktől hemzsegett. Megint a tág pupillás érzés, mert szatyromban hat liter bor lötyögött, meg ne fogjanak, el ne vegyék tőlem. Munkatársaim rendelték még tegnap, azt mondták jól fog esni nekik, ha hideg lesz. Én meg csak helyeseltem, mert jó  pénzt csináltam volna belőle, amúgy sem az én dolgom miért isszák. Talán új pénztárcára is futja. Továbbmentem innen. Az utcán feltűnően sok ember, a villamoson tenyérnyi hely nem akadt, akár egy krumpliszsákban. A gyárban feszült csend honolt, gyakori volt az összesuttogó, sandán néző munkás. Átöltöztem munkaruhámba, vártam, hogy kezdjünk, de csak nagy sokára történt valami. Félórányi munka után mindenki visszaöltözött. Furcsálltam a felbolydulást, mint tavaszi fecske az új istállót. Gyorsan az ablakhoz rohantam, láttam kint a gyár előtt nagy tömeg horgonyoz. Szemem csak akkor szakadt le róluk, mikor bátyám vállamra tette kezét és pergőn járta el szája, hogy most van itt az alkalom, hogy elűzzük a diktátort.
Nem gondolkodtam sokat, rég benne volt a levegőben egy esetleges forradalom. Boromat ekkor igen fontos tényezőnek tartottam. Nem vagyok és nem voltam én végtelenül bátor ember, kellett, hogy valami pezsdítse a vért. Kell egy kis hidegrázás, egy kis fülpirosító, egy kis szemcsillogtató. Végtére is nem minden nap játszik az ember az életével, mert ha a kényurat nem sikerül letiporni, kegyetlenül megtorol mindent és ő kezdi a tiprást. Ép ésszel talán bele sem lehet vágni, a félelem és az ebből táplálkozó gyávaság beivódik az emberbe egy ilyen rendszerben és megálljt parancsol neki. Megtorpantam a sok elhurcolt, többet sosem látott ismerős emlékére, de egyre űzött az évek óta tartó éhség megszüntetésének a gondolata. A tengernyi kinti ember pedig mágnesként húz. Most a félelmet le kell nyelni, mint a gombócot. Künn a vihar utáni decemberi levegő csípett. Nemrég, mint nyári vihar, Temesvár felől érkezett a dörgő, villámos ítéletidő. Milyen ironikus, hogy éppen abból az irányból. […]
Soha nem gondoltam, hogy ha farkasszemet nézek a fegyverekkel, és én fegyvertelen vagyok, ilyen könnyedén megfutamodom. Szégyellem nagyon. Bátyámmal kezet fogtam és futottam könnyedén, iramosan szürke, magányos hátsó utcákban bátyám lakása felé. És messze már a Városháza, de hallom, hogy tüzelnek. A fegyverropogás hallatára megtorpantam, kezeim s lábaim reszketni kezdtek, lassú lomhasággal eleredt a könnyem és arra gondoltam, hogy talán már nincs bátyám, ha még él, hát épkézláb emberként biztos nem tér haza, de erőm, hogy visszaforduljak már nem volt.
Néha még álmodom egy-egy eseményről, de már nem olyan gyakran, mint régen. Igaz az a mondás, hogy az idő minden sebet begyógyít, legalábbis részlegesen. Ha belegondolok, hogy akár a testvéremet is elveszíthettem volna, mélyen fáj az emlék. […] Nevem nem azért nem vállalom, mert esetleg még a mai napig is félnék a titkosrendőrség esetleges tetteitől, ellenkezőleg. Nem vállalom, mert nevem nem tartom méltónak a forradalom eszméihez. Nem járhatok már emelt fővel, hiszen mint a higany elillantam, amikor jött a baj. És ez engem bánt a legjobban. Bánt, hogy gyávának bizonyultam, de hibámat sok ezer aradi ember korrigálta akkor.

back arrow